Általában komoly hangvételű sorokkal találkoztok tőlem, de úgy döntöttem, hogy most egy – számomra – vidám történetet mesélek el nektek.

Kicsit visszautazunk az időben, majdnem 30 évet, egészen kezdő nővér koromig.

Én abban az időben lettem Ápoló, mikor kezdtek kinyílni az országunk kapui, s mi fiatalok megdöbbenve álltunk a változások előtt. De vártuk, nagyon is…

Alig 17 éves múltam, mikor elkezdtem a szolgálatot, gondtalan voltam, tele vágyakkal és lelkesedéssel. Azonban egy csinos, fiatal nő is egyben, aki szeretne jól kinézni, szeretne úgy odaállni a betegágy mellé, hogy kellemesen érezze magát.

A szigorú öltözködési szabályok között, melyek ezt az időszakot jellemezték, nehéz volt hangsúlyozni nőies mivoltunkat. A köpeny egyhangúan takart, s akkor még tilos volt akár egy nadrágot is hordani. A kényelmetlen, de kötelező kismama cipőben úgy éreztük magunkat, mint egy nagymami.

Néhány év múlva kicsit lazultak a szabályok. Mi, fiatalok boldogan keresgélni kezdtük azokat a ruhákat, melyekben csinosan feszíthettünk, kihangsúlyozva fiatal és tökéletes alakunkat az orvostanhallgatók előtt is. Mert nők voltunk, és tetszeni akartunk…

Képzeljétek, én is találtam egy ilyen ruhát. Mikor megláttam, maga volt a tökéletes öltözet számomra… azonnal megvettem.

Egy csodás, hófehér overált képzeljetek el, amely megfelelt az előírásoknak. Semmit nem láttatott ugyan, de mégis kiemelte kecses, magas, nyúlánk alakomat, úgy simult hozzám, mintha rám öntötték volna.

Az anyaga elég merev volt emlékeim szerint, és túlságosan kényelmes sem volt – mintha kissé szűk lett volna popsitájon – de sebaj, tudjátok: Mindent a cél érdekében. Jól mutattam benne… Ami egy fiatalnak a leginkább számított akkor is.

Különlegesen szépnek éreztem magam benne, rövid idő alatt a kedvencem lett.

Történt egy nap, hogy épp vizitre indult a team. Velem együtt.

Mivel oktató kórházban dolgozom, így számos női szívet megdobogtató medikus kísért bennünket. Természetesen csodás overálomban, mosolyogva, és nem kis büszkeséggel lépdeltem mellettük, és szívtam magamba elismerő pillantásukat. Kell ennél több egy fiatal lánynak?

A viziten az egyik ágynál odafordult hozzám a főorvos, és megkérdezte, mennyi a beteg vizelete a gyűjtőzacskóban. Mivel alig kaptam levegőt szűköcske nadrágomban, így csak odasandítottam, és úgy válaszoltam.

– Én pontosan kérdeztem, kérem hajoljon le nyugodtan, és nézze meg. – mondta ellenmondást nem tűrő hangon.

No, ezt nem kellett volna…

Ahogy leguggoltam…képzeljétek…hátam közepéig hasadt a csodás rucim. Kínosan, elpirulva sandítottam fel és néztem körül. Az orvosok diszkréten elfordultak, de észrevettem, hogy mosolyognak.

Nevetni ér! – mondtam magam is nevetve, mentve a kialakult kényes helyzetet. Végtelenül jól reagálták le, ugyanis a szigorú főorvost is láttuk végre elmosolyodni. Egy helyes orvostanhallgató sietett aztán a segítségemre, aki ideadta a köpenyét addig, amíg én elszaladtam átöltözni.

Ma már, hála a csinosabbnál csinosabb nővérruháknak, ahol elsődleges szempont a kényelem, ilyen nem fordulhat elő.